Észheztérés

Egy hajszálon múlott hogy tönkretegyek mindent. De az utolsó pillanatban a nem megfelelő eszközök és érzelmek a megfelelő döntésre kényszerítettek. A gyengeség, a ragaszkodás, a változástól való félelem, a fájdalom hogy szenvedni látom Őt, és hogy ezt én okozom. Pont azok amiktől féltem hogy bár jót mondanak és szeretnék hinni nekik, mégsem kéne. Mert félrevezetnek. Mert a gyengék mentsvárai. Mert nem a helyes, hanem a könnyű döntés fele kaccsintgatnak. Gyenge lennék? Lehet. De boldog vagyok. És csak ez számít.



Nem tudom megmagyarázni mi ütött belém. Reméltem hogy ez is csak egy hirtelen jött hülyeség és mire újra látom Őt, mindent a helyére teszek magamban. Mivel ez nem következett be, reméltem hogy ha már semmi sincs rendben, legalább el tudom mondani mi a baj. Ez is elmaradt. Annyit tudtam hogy hirtelen már nem érzem jól magam vele. Nem látom vonzónak. Nem akarok a közelében lenni. Nincs értelme hogy együtt legyünk, nem fog működni és ezt jobb most belátni míg nem szalad túl messzire a szekér. Egyre inkább ki akartam szállni, és mire nagy nehezen és fájdalmasan eljutottam arra a pontra hogy vége, megkövültem. Nem tudtam kimondani és egyből rükvercbe kapcsoltam. Egész addig míg a „legyünk együtt” falba nem ütköztem. Így hajtottam céltalanul, előre-hátra. Egyik variáns sem jelentett igazi megoldást.



Mivel a találkozás elkerülhetetlen volt, és én tartoztam ha mással nem, de egy épkézláb magyarázattal mindenképp, megpróbáltam összeszedni magam míg letusolt és belevágtam.
Elmondtam hogy baj van. Ezt mondjuk már érzete az „undok” telefonbeszélgetésekből, a hideg üdvözlő pusziból, a zsebrevágott kézből, de nem törődött velük, mint minden normális ember aki nem reagál túl mindent (mint egyes nőnemű ismerőseim) azt gondolta hogy ez csak egy rossz nap, a fáradtság, a PMS, más emberek okozta problémák műve, nem minden körülötte forog, főleg hogy most látszólag semmilyen okot nem adott a viselkedésemre.



Őszinte voltam. Elmondtam legjobb tudomásom szerint hogy mi a gond. (igazából csak összevissza hablatyoltam, a helyzet súlyosságához mérten lényegtelenül apró dolgokat felhozva hogy mi nem jó, de még ez is csak nyökögve sikerült) De azt már én sem tudtam hogy mi legyen. Pedig ő ezt várta végig lélegzetvisszafojtva, némán a könnyeivel küszködve.. Szakítani akartam. Tudtam hogy ezt akarom. Ő is tudta. Éreztem, tudtam hogy tudja. De nem voltam képes kimondani. Minnél inkább próbálta kihúzni belőlem, annál inkább visszakoztam. Már csak a gondolatra, hogy kimondjam a végzetes szót elzáródott a légcsövem, egy szikla hengeredett a mellkasomra, belém folytva a szuszt. Mintha az egész testem fellázadt volna az agyam ellen. Végül csak annyit sikerült kinyögni hogy változtassunk egy-két dolgon.

Iszonyú nehéz beszélgetés volt. De hasznos fájdalom. (ami végül isteni békülős szexben vezetődött le...)



Pár nap múlva elképedve konstatáltam hogy olyan dolgokon hajlandó változtatni amikre évek óta próbáltam szép szóval, józan kommunikációval, mérgelődéssel, kompromisszum ajánlással, fenyegetőzéssel, durcáskodással, megrovó pillantásokkal rávenni eredménytelenül. Érezte hogy komoly a gond. És nem akar elveszíteni. És az igazat megvallva, én sem őt.



Olyan mintha egy másnapos reggelen lábadoznék a gyomorbántalmakból. Ha visszagondolok az esti töménytelen mennyiségű szeszes italra, elfog a hányinger. De igazából már jól vagyok. Csak még nem győződtem meg róla.



Néha még mindig azt hiszem hogy gyenge vagyok. De kezdek rájönni hogy amit én puszta gyengeségnek minősítek, az annál jóval több. Nem tudatosult érzelmek, gondolatok, emlékek, remények, és egy belső hang ami mindig a jó fele terel. Vagy csak a gyengeségemnek keresek kifogást? Lehet.