Valójában a dolog ennél jóval komplikáltabb.
Ezúttal két dologra szeretnék kitérni amik tudalatt befolyásolják a döntésünket amikor vadászatra indulunk az éjszakába.
Az orrban (a reklámipar szavaival élve a piszében, a hegyesben, a horgasban és a szélesben egyaránt) lehet hogy megbújik egy kis izé. Mint minden becsületes izének, ennek is van neve: vomero-nazális szerv (jó hülyék lehettek a szülei hogy így nevezték el szegényt). Ez felelős a feromonok érzékeléséért. Két lábon járó, kevésbe szőrös, felettébb kártékony egyedek (ember) esetén ez többször hiányzik mint ahányszor jelen van, de mivel érezzük a feromonokat és befolyásolnak minket joggal feltételezzük hogy bár sok embernek nincs vomero-nazális készüléke, egy másik terület átvette ennek funkcióját (ezt a parfümipar remekül ki is használja).
Ennek segítségével a nők a szó szoros értelmében képesek kiszagolni hogy melyik a hozzájuk legjobban illő partner. Pontosabban melyik partner genetikai állománya különbözik a legjobban az övétől. Ez miért jó? Mert mindenki rendelkezik hibás génekkel, amik azonban nem nyilvánulnak meg mert ha a két X kromoszómából csak az egyiken van hibás gén, a nőn nem mutatkozik semmilyen hiba. (pl.daltonizmus) De ha összekerül egy olyan pasassal aki nemcsak meccset bámul és sört vedel, de szintén hordozza a hibás gént, jó eséllyel születik „defektes” gyerek.
Ugyancsak ez a kis izé vonható felelősségre a terhes nők esetében akik hirtelen émelyítőnek találnak addig kedvelt szagokat illetve más szagokat kezdenek el kedvelni. Nekik már nem a megfelelő partner kiválasztása a lényeg hanem a biztonságos körülmények megteremtése az érkezendő baba számára. Ezért elkezdi vonzónak találni az övéhez hasonó genetikai állományú embereket, mivel a „családtól” valószínűbben kap segítséget.
Ehez hasonló jelenség áll be azoknál a nőknél akik huzamosabb ideig szednek fogamzásgátlót és párjukat ez idő alatt választották. A gyógyszer abbahagyása után lehet hogy már nem találják vonzónak a partner szagát.
Ezzel szemben viszont felmerül az az érdekes tény hogy sokszor a lányok úgymond az apjukkal, a fiúk az anyjukkal házasodnak össze. A folyamat már fecsegő-tipegő korban megkezdődik, amikor a kisgyerek szimpatikusnak találja az ellentétes nemű szülőt és elkezdi őt utánozni. Majd rájön hogy az azonos nemű szülő az általa idealizált partnere, és kifundálja hogy ha őt utánozza, akkor ő lehet a partner. Hacsak nem érte a gyereket komolyabb csalódás, kiábrándulás, felnőtt korában is valamilyen szinten a fiatalabb kiadású apját/anyját keresi.
Mivel a szülőhasonmás és a kiszaglászós keresési mechanizmus nem fér össze, rendszerint az egyik dominál. A másik sem marad ki teljesen a buliból, de nem játszik annyira fontos szerepet. És persze mindehez jelentős mértékű környezeti behatás, fizikai és szellemi kompatibilitás, ízlés, előre kialakított idealizált szeretőkep, stb társul.
Következtetésként “A szerelem definiálhatoan amorfizálodott periferikus komplexum, ami a pszeudo-indivindulisztikus egocentrumban kiváltja a "de jó *****ni" érzést.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése