Törött lábujjak összegabalyodása...

Az ágyon ült, lába kinyújtva a székén hevert. Mindig felpakolta a lábait ahova csak érte. Néha a yetiszerű talpát simogatta, ujjaival finoman kirajzolva az ismerős lábujjak és a széles talpboltozat formáját.

Az
elején hétköznapi dolgokról csacsogott, de valahogy erőltetettnek tűnt felelni a hogy vagy jellegű kérdésekre..Közben próbálta
összeszedni a fejében mindazt amit el szeretett volna mondani, de túl
sok volt és túl keszekusza gondolatok formájában. Talán mégiscsak
jobb lett volna leírni őket. Végül összekapta magát, túl akart esni
rajta. Mondott valami hülyeséget, egy enyhén vádaskodó, kétkedő kijelentést. Nem kellett volna. És igazságtalan volt. Ő magából indult ki. De ez rá nem volt igaz, neki másképp működött az agya. Nem lett volna szabad ilyesmit megkérdőjeleznie.

Aztán mondta, ilyen körülmények között inkább ne  találkozzanak egy darabig. Egyáltalán. Nem így beszélték meg. De ez így tönkreteszi. És őt nincs aki összerakja minden alkalom után,nincs aki elterelje a figyelmét egy vacsival és a vízszintesben való folytatásával.

A hintáztatható székén ült, lábai átnyúltak az ágyra. Nem akart túl közel ülni hozzá, de a távolságot se nagyon bírta tartani. Gondosan egyengette a görbe lábujjait. Furák voltak. Picik és mintha folyton kapaszkodnának valamibe. Ha teljesen kiegyenesítette volna őket, minden valószínűséggel eltöri az ujjperceit.. Mindig is mondta hogy nem normális hogy így álljanak Kuncogva megfricskázta a nagylábujját. Ez volt egyedül nagy és egyenes.

Elkomorodott mikor meghallotta, mit szeretne. Komoly és mély szomorúsággal csak annyit kérdett, halkan:

"Biztos hogy ezt akarod?"

Felült és a szék felé hajolt. Lábait átpakolta az ágyra és az ölébe bújt. Érezte ahogy egyből köré fonódnak a karjai, egyik keze átöleli a fejét, a másik a derekát. Magához szorítja.. Így ülnek hosszú perceken át, nem lazítva a szorításon.

Ilyenkor bánja igazán hogy nem lehet befagyasztani az időt, megnyomni a stopper órán a gombot és ottmaradni abban a pillanatban.

"Most úgy itt tudnék ülni hajnalig...." suttogja.

De nem lehet.Felpillant, mond valamit.

Elfordul, azt hiszi meg akarja csókolni. Ő is meg akarja. De nem fogja. Ha most megcsókolja, minden összedől.

Egy kisebb örökkévalósag után fájdalmas hangon kéri hogy menjen. Ha tovább marad, nem bírja visszafogni magát. De hát pont ezt szeretné. Nem lehet.Feláll, tuszkolja az ajtó fele. De hiába, visszafordul, átöleli. Felkapcsolja a villanyt. Hunyorog. Pimasz vigyorral lekapcsolja. Visszamenekül a fotelig. Játékosan bírkóznak. Csak hagyj még pár percet. Belemegy, lehever az ágyra, ő rá. Mind fordul el. Ne félj, nem foglak megcsókolni. Nem hiszed? Összedugják az orrukat, a szájukat egy centi választja el. Egy megsérthetetlen kegyetlen centi. Így ülnek egy darabig. Végül rászánja magát az indulásra. Elfeleznek egy epret. Megnézik magukat az ajtó melletti tükörben. Kezébe nyomja a táskáját. Búcsúzóul bánatosan, kérlelően a fülébe súg. Tudja hogy nem kérhet ilyet.

"Ne legyél másba szerelmes...."

Keserűen, de komolyan válaszol.

"Ezt az egyet meg tudom ígérni. Hogy többet nem leszek szerelmes."

Még a múltkor nála maradt az ernyője. Odaadja, hogy vigye. De már van nála ernyő, most is esik.

"Majd legközelebb elviszem...."