Önzés

Mindenki csak magára gondol. Végülis a saját érdekünket kell szem előtt tartsuk, mivel más ezt nem (mindig) teszi, de azért épp ennyire?

Elújságoltam hogy ha minden terv szerint halad, fél évet máshol leszek. Fantasztikus szakmai lehetőség, a buliról, új emberekről, és a többiről nem is beszélve. A hozzám legközelebb állókról van szó, ők kéne a legjobban tudják, mennyire szükségem van a változásra.



A reakció?

A család első gondolata hogy ez nekik mennyibe fog kerülni, mik lesznek a plusz kiadások. Továbbá hogy mihez kezdenek magukkal ha már én sem leszek itthon, ha nem lesz kivel kötekedni és akinek főzni.

Darázs sopánkodik hogy jövő félévben szinte senki nem lesz itt, vagy Amerikába dolgozik, vagy Erasmusozik vagy... vagy csak simán eltűnik valamerre.

Big megjegyzi hogy ő azért reménykedik, hátha csak a rövidebb ösztöndíjat kapom meg mert nagyon hiányoznék neki és ez a város zéró nélkülem.

És sorolhatnám. Senkinek nem az az első gondolata hogy wow! Hogy ez milyen jó nekem. Hanem hogy ez rá milyen következményekkel lesz. Persze attól még mindenki támogat és mosolyogva gratulál.... De csak a maga módján.



Kezdem belátni, igaz a mondás: a temetésen nem a halottat siratjuk. hanem saját magunk. Hogy az illető nélkül maradtunk. Mert ha nem így lenne, örülnénk hogy többet nem szenved, hogy a szervei helyett nem gépek látják el a fizikai szükségleteit, a húgycsöve nem egy zacskóban ér véget és hogy egy szép, tartalmas élete volt amit ünnepelni kéne.



Ismét Svéd az egyetlen aki egyből azt mondja, reméli, megkapom az ösztöndíjat és szorít nekem. És aki ezt teljesen őszintén mondja, minden további nélkül. Aki nem egyből azt számigálja, hány hónapig nem fog látni. Mondjuk neki amúgysem hiányoznék annyira,ritkán találkozunk és bőven van saját élete ami lefoglalja. De akkor is.

Talán Díva is hasonlóan fog reagálni. Ő sose szorítkozik másokra.

Döbbenetes milyen önzők vagyunk.